Sarita Mandanna - Tigrisdomb

A családi hálóban egyáltalán nem egyeduralkodók a szeret által szőtt fonalak… A hálónak gyakran része a gyötrelem, a szenvedés és a bűn, amit talán nem mi követünk el, mégis mi vagyunk azok, akik hatalmas árat fizetünk érte…

Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk az eseményeket? Egyáltalán segíthet-e bármiben is az, hogy múlik az idő? Változunk-e és változnak-e az érzéseink? Vagy mindig ugyanoda lyukadunk ki? Esetleg el sem mozdulunk soha? Félelmetes mélységei vannak az emberi léleknek és félelmetesen keveset tudunk saját magunkról...

Sarita Mandanna lenyűgöző regénye a messzi India mesésen varázslatos világába kalauzol el bennünket, ahol mindent átsző a család, a vallás, az ősök és a hagyományok tisztelete, s ami látszólag számunkra, európai emberek számára meglehetőségen idegen vidék, a benne futó emberi életek és sorsok mégis ismerősek lehetnek; ahogyan nem idegenek tőlünk a szereplők érzései, vágyai és szenvedései sem - hiszen mindannyian emberek vagyunk.

Történetünk egy forró nyári napon indul útjára, 1878-ban. Ekkor születik meg Devi, a bájos indiai kislány, aki nem is sejti, mennyi elvárás, kötelezettség és teher zúdul a nyakába pusztán azért, mert nem fiúnak, hanem lánynak született. Családjában ez az esemény ugyanis meglehetősen szokatlan, éppen ezért az eset mindenkit megmozgat és foglalkoztat. A zakatoló események ellenére azért szerencsére Devinek van gyermekkora, s mint minden más szerencsés gyereknek, így neki is megadatik az igazi barátság az életben, amit egy Devanna nevű kisfiú testesít meg számára. Ám ahogyan ez a való világban is igen gyakran megesik, egy fiú és egy lány barátsága nem tarthat örökké. Azáltal, hogy Devanna beleszeret a lányba, kapcsolatuk lassan, finoman és kezdetben alig érzékelhetően, de megállíthatatlanul megváltozik és kezd átlényegülni. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiú érzelmei nem azért lesznek viszonzatlanok, mert a lány még csak hasonlót sem érez, hanem azért, mert történetesen másvalaki irányába táplál hasonlóan mély érzelmeket... Ez a férfi nem más, mint Macsu, akit Kurgban és a térségben mindenki ismer, hiszen kiemelkedő tehetségű (és nem mellesleg megkapó kinézetű) tigrisvadász. Ez a szerelem azonban eleve halálra van ítélve a köztük levő korkülönbség és a Devi családjából jövő rengeteg elvárás miatt. De vajon mi az erősebb? A külvilág ránk osztott szerepe vagy az a valaki, akik mi szeretnénk lenni?

Számomra megrendítő volt olvasni, ahogy az idő múlásával a korkülönbség fontossága kopott kettejük között, s közben egyre közelebb és közelebb került egymáshoz a férfi, illetve Devi, aki közben már maga is nővé cseperedett. Természetesen Devanna sem tűnik el, ráadásul az érzései sem változnak, emiatt folyamatos szenvedéseket kell elviselnie, amit csak nehezít a helyzet, hogy egy olyan intézményben kell tanulnia, ahol nemcsak zsarnokoskodnak vele és kínozzák nap mint nap, hanem olykor felfoghatatlanul távol van a szerelmétől, Devitől. Az iskola falai között a fiú minden évben megfogadja, hogy a következő hazalátogatása alkalmával szerelmet vall Devinek, sőt, még tovább megy és megkéri a lány kezét.
A történetben a tragédia akkor következik be, amikor a három fél szálai keresztezik egymást, s nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenné válnak. Devanna a folyamatos csalódások és az iskolában átélt borzalmak miatt teljesen kifordul önmagából és egy olyan lépést tesz meg, ami emberileg elfogadhatatlan, s amivel nemcsak a saját sorsát, de a szeretett lány sorsát is meghatározza - mindörökre.

A regény során nagyon gyorsan peregnek az évek, szereplőink nőnek, idősödnek, megöregszenek, de vannak olyan sérelmek, érzések és emlékek, amik nem múlnak el, sőt az értékükből sem veszítenek semmit. Hiszen ha valami fontos, akkor az fontos is marad, hiába rakódnak rá a hétköznapi problémák súlyai, s hiába igyekszünk olykor mi magunk elrejteni ezeket a dolgokat nagy erőkkel...

A történet tulajdonképpen családregény, ami generációkon keresztül mutatja be hőseink életét. Mindig is szerettem azokat a könyveket, amik túlmutatnak egy bizonyos időszakon és egy kicsit nagyobb összefüggésben továbbviszik a történetet. Nem véletlen a mű alcíme sem: "Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken át lángol."
Nagyon elgondolkodtató szembesülni a lapokról azzal, hogy mennyire nem függetleníthetjük magunkat a múltunktól, az elmúlt időkben szerepet kapott emberektől, helyszínektől és eseményektől, amik meghatározóak voltak életünk egyes szakaszaiban. Ahogyan nem menekülhetünk el az érzéseink és vágyaink elől sem, de végképp nem menekülhetünk tetteink következményeitől és önmagunk elől. (És olykor nem kímélhetjük meg utódainkat sem, bármennyire is szeretjük őket.)

Megfogadtam, hogy csakis olyan könyvről fogok írni, ami valamiért nagyon megragadott vagy valami nagyon fontosat mondott, tanított nekem, egyszóval hatott rám. Ez a Tigrisdombra halmozottan igaz. És bevallom, kissé nehézkes róla úgy írni, mintha nem egy csöpögős szerelmi történet lenne, de higgyétek el, nem az! A középpontban valóban az emberi érzelmek állnak és a szerelem, de nem az undorító nyálas-romantikus vonalukban, hanem az igazi, lecsupaszított, kegyetlen valóságosságukban, ami kifordítja magából az embereket, s ami legalább annyira lehet ártalmas, mint felemelő és csodálatos...

És még valamit, a kedvenc idézetem a könyvből, ami nagyon idevág: "A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti a szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez már túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó elméket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk a sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. Vadhússzerűen elburjánzott a múlt, s abba gyökeresedtünk bele, a világ pedig továbbment. "Légy te a vad orchidea a dzsungelben, amitől illatos a szél." Elengedni a fájdalmat, félredobni a keserűséget. Egyedül ez visz előre. Elhajítani minden kínt, s mindig adni újabb esélyt a reménynek. Csak sodródunk az időben, néha árnyék, néha tűző nap alatt, tehetetlenül az ég hatalmában. Míg végül gyógyulni nem kezd minden elkerülhetetlenül, és lassan összeforrnak a sebek szélei. Megtelünk fénnyel, kellemmel, és megint ki tudjuk majd tárni a szívünket, és beengedni valaki mást. A szél megint belekap a szárnyunkba.”

Minősítés: csillagos ötös (: