2013. június 26., szerda

Paulo Coelho - A fény harcosának kézikönyve




„A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek.
Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek.
- Ezen egyszer már keresztülmentem – panaszolja a szívének.
- Valóban, ezen már keresztülmentél – válaszolja a szíve. – De nem léptél túl rajta.
És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.”

Mit is olvashatnék az érettségi vizsgaidőszak után, ha nem A fény harcosának kézikönyvét? Azért nem Müller Péter vagy Rhonda Byrne, mert őket momentán nem volt kedvem keresgélni a családi könyvespolcokon. Coelho kötetei viszont az én polcomon foglalnak helyet, s bár éppen ez a műve az, amit a legritkábban veszek kézbe, most mégis úgy éreztem, hogy muszáj, hiszen olvasni kell, viszont erőm és agyi kapacitásom most jelenleg nem nagyon van másra. (Arról már nem is beszélve, hogy nagyon erősen szemezek Oscar Wilde összes műveivel, amire rá kell gyúrni azért. Zárójel bezárva.)

Igazából sosem kedveltem túlzottan a nagy spirituális könyveket, amik tele vannak misztikus okosságokkal és bölcsességekkel, szóval mindenféle olyasmivel, amik szerint a felsőbb hatalmak elrendelésének megfelelően élnünk kell(ene), hogy boldogok és egységesek és magunk is szörnyen spirituálisak legyünk. De rájöttem, hogy tulajdonképpen nem baj, ha az ember életében adódnak olyan korszakok és lelkiállapotok, amikor óvatosan le-leemel a már említett könyvespolcról egy-egy efféle gondolatgyűjteményt. Hogy miért?

Arra jöttem rá, hogy a legnagyobb bajunk az, hogy mindent, amit olvasunk, kórosan össze akarunk egyeztetni a valósággal, így hát természetes, hogy sokunk nemigen tudja hová tenni a megfoghatatlanul nagy szavakat, mert elképzelése sincs, mit tanulhatna belőlük, egyáltalán mit akarnak üzenni, és hogyan lehetne őket a mindennapi életbe átültetni úgy, hogy a hasznunkká váljanak. (Nekem mindemellett még az is a problémám sokszor, hogy jobban szeretem, ha a tanulságot ki kell bontatni, személyre szabottan le kell szűrni egy történetből, és nem maga a történet egy – vagy több – nagy tanulság.)

Pedig ha kellőképpen fogékonyak vagyunk a gondolkodásra és a „dolgok mögé látásra”, akkor rájövünk, hogy az üresnek tűnő spirituális okoskodásoknak is van mögöttes tartalma, amit egyrészt észre kell venni, másrészt pedig annyiképpen lehet őket belül elraktározni, ahányfélék vagyunk.

Itt van például a kedvencem az egész kötetből:

„A fény harcosa tudja, hogy Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre.
A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára.
Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére. A fáradtságot arra, hogy megértesse az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára.
Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson. A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét. És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.”

Igen, látszólag ezek is üresen kongó, nagy szavak, amik valamilyen érthetetlen, emberi gyomorral megemészthetetlen tudássá állnak össze, aminek az a célja, hogy jobbá tegye az életünket, de mi valahogy nem érezzük magunkat elég spirituálisnak ahhoz, hogy ez a folyamat elinduljon, célt érjen és befejeződjön bennünk, a lelkünkben.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok különösebben vallásos alkat. Ezalatt nem azt értem, hogy nem hiszek, csak azt, hogy nem tartozom egyik tömegvalláshoz sem, van hitem és vannak meggyőződéseim, meg úgy általában véve véleményem is mindenről, de nem nevezném magamat klasszikus hitgyakorlónak (persze ilyen fogalom eleve nem létezik). Éppen ezért furcsa lehet, hogy egy olyan idézetet választottam meg kedvencnek, ami másról sem szól, csak arról, hogy Isten, mint fölöttünk álló lény, különböző rendelkezésekkel tanít minket, halandó, neki alárendelt embereket.

A magyarázathoz – stílszerűen – segítségül hívnám A titok c. mű néhány gondolatát:

„ (…) Na jó, de mi az az energia? Hát az, ami soha nem vész el, csak átalakul, és ami mindig is volt, van és lesz, és így minden, ami valaha létezett, most is létezik, csak más formában – mondja a fizikus. Aztán ha felkeresel egy teológusprofesszort, és megkérdezed tőle, hogy mi az univerzum alapja, a következő választ kapod: Hát Isten. És kicsoda Isten? Isten mindig is volt, mindig is lesz, folyton újabb és újabb formát öltve. Látod? Ugyanaz a válasz, csak kicsit más szavakkal megfogalmazva. (…)”

Szóval, ha túl sok mást nem is, azt mindenképpen megtanította nekem Coelho, hogy mindig a dolgok mögé kell látni. És nincsenek kézenfekvő, egyértelmű üzenetek, mert az üzenet legalább annyira függ a feladójától, mint attól, aki befogadja azt. Ez már csak így működik.

„Mestere azt mondja, ha szomorúnak látja:
Nem az vagy, akinek most látszol. Ennél sokkal több vagy. Sokan elmentek – olyan indokokkal, melyeket soha nem fogunk megérteni -, de te itt maradtál. Miért vitt el Isten annyi embert, és miért hagyott itt téged? Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.”

U.i: Természetesen, akik kedvelik a hasonló jellegű könyveket, de ezt még nem olvasták, azoknak mindenképpen ajánlom jó szívvel, függetlenül attól, hogy én talán ebben az esetben túl kritikus vagyok ahhoz, hogy jó bor jó cégére legyek. (:

Minősítés: jó

2013. június 23., vasárnap

Ingrid Seward - Diana




„A kompromisszum a házasság egyik lényeges alkotóeleme – a királyi családban pedig különösen fontos.”

Már az elején szeretném leszögezni, hogy nem igazán kedvelem az életrajzokat, illetve önéletrajzokat, s őszintén szólva nagyon keveset is olvasok belőlük. Hogy ennek mi a pontos oka, nem tudnám megmondani, talán az, hogy maga a stílus nem tetszik, amit ez a műfaj megkövetel. De tulajdonképpen nem is nagyon látom értelmét, mert:
1, Vagy szeretem annyira a személyt, akiről szól, hogy sok újat már nem tud nekem mondani a könyv (annyira fanatikus pedig nem vagyok senkivel szemben, hogy megvegyem csak azért, mert egy kedvencemről szól és ő van a borítóján).
2 , Nem érdekel különösebben az illető és emiatt eleve nem vágyom az olvasásra.

Diana hercegné életrajzával azonban más a helyzet. Ingrid Seward írása ugyanis még akkor jelent meg, amikor a hercegné tragikus halálára senki sem gondolt. És innen nézve már jóval érdekesebb a történet, ad valamiféle pluszt hozzá az a beavatottság, hogy én, aki ma a kezembe veszem ezt a könyvet, tudok olyan dolgokat, amiket a szakavatott akkor és ott még nem tudhatott. Ez néha kísérteties, ijesztő, olykor pedig mélyen elgondolkodtató.
Az igazsághoz hozzátartozik még az is, hogy mindig is érdekelt a modern történelem, Diana pedig meglehetősen közel áll a mi életünkhöz – és nem csak időben.

Először is hatalmas elismerés és tisztelet illeti meg az írónőt, mert nagyon alapos munkát végzett, s az olykor kimerítő részletesség arra enged következtetni, hogy a témába nemcsak alaposan beleásta magát, hanem nagy valószínűséggel a szenvedélyévé, a munkáján túl a hobbijává vált, s betöltötte az egész életét. Azt hiszem, igazán jó életrajzot csak így lehet írni, hiszen mi lehetne nehezebb, mint belelátni a másikba, átlátni életének szövevényes útjait, s valamelyest megérteni azokat a dolgokat, amik vele történnek?

Az átfogó és alapos munkát olvasva képet kaphatunk Diana gyermekkoráról, tanulói előmeneteléről, a megismerkedéséről Charles herceggel, de betekintést nyerhetünk az angol királyi család mindennapjaiba, a família egyes tagjainak életébe (így például egy kicsit II. Erzsébet királynőjébe is), majd a mű már kifejezetten a herceg és a hercegnő kapcsolatára fókuszál, nyomon követi költözködéseiket, szó van benne a gyermekáldásokról, az anyai feladat szépségeiről és nehézségeiről, ugyanakkor találhatunk könnyedebb szálakat is, amik Diana ruhaszenvedélyét, vagy éppen a mindennapi életét és elfoglaltságait boncolgatják.

Ha meg kellene neveznem, hogy mi fogott meg  legjobban az életrajzban (a fentebb említett különös hatáson kívül), talán azt mondanám, hogy a boldogság problematikája. Hiszen a középpontban megfogalmazatlanul tulajdonképpen ez a kérdés áll: Vajon hogyan lehet boldognak maradni egy elvárásokkal, szigorú szabályrendszerrel terhelt világban? Van-e egyáltalán erre esélyünk? Hogyan őrizhetjük meg önmagunkat és miért fontos ez?

Ha a királyi díszvacsorák, az elegáns és szörnyen hivatalos programok végtelen sora, a méltóságok előtti megjelenések nem is lehetnek ismerősek mindnyájunk számára, Diana életében azért mégis sokan magunkra ismerhetünk, kortól, nemtől függetlenül. Egy kedves, érzelmes, rendkívül összetett személyiségről van szó, aki igyekezett megállni a lábán akkor is, amikor nem volt könnyű.

A műről eszembe jutott a Boleyn-lányok története, illetve az Ütközések című film, amik mind-mind azt próbálják bizonygatni, mennyire egyszerűek, s mégis milyen bonyolultak tudunk lenni mi, emberek; mennyire vágyunk a boldogságra, s milyen sok rossz utat vagyunk képesek kipróbálni annak érdekében, hogy megtaláljuk azt, s rádöbbenjünk, hogy a kulcsot sosem találhatjuk meg úgy, ha engedünk a külvilág követeléseinek. Mert a kulcsot mi őrizzük…

„Bármit hoz is a jövő, Charles akkor is életének központi figurája marad. Ez a férfi a sorsa. És eljön majd a nap, amikor ez a férfi a királya lesz. És ő királynő…”

Minősítés: jó

2013. június 15., szombat

Sarita Mandanna - Tigrisdomb



A családi hálóban egyáltalán nem egyeduralkodók a szeret által szőtt fonalak… A hálónak gyakran része a gyötrelem, a szenvedés és a bűn, amit talán nem mi követünk el, mégis mi vagyunk azok, akik hatalmas árat fizetünk érte…

Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk az eseményeket? Egyáltalán segíthet-e bármiben is az, hogy múlik az idő? Változunk-e és változnak-e az érzéseink? Vagy mindig ugyanoda lyukadunk ki? Esetleg el sem mozdulunk soha? Félelmetes mélységei vannak az emberi léleknek és félelmetesen keveset tudunk saját magunkról...


Sarita Mandanna lenyűgöző regénye a messzi India mesésen varázslatos világába kalauzol el bennünket, ahol mindent átsző a család, a vallás, az ősök és a hagyományok tisztelete, s ami látszólag számunkra, európai emberek számára meglehetőségen idegen vidék, a benne futó emberi életek és sorsok mégis ismerősek lehetnek; ahogyan nem idegenek tőlünk a szereplők érzései, vágyai és szenvedései sem - hiszen mindannyian emberek vagyunk.


Történetünk egy forró nyári napon indul útjára, 1878-ban. Ekkor születik meg Devi, a bájos indiai kislány, aki nem is sejti, mennyi elvárás, kötelezettség és teher zúdul a nyakába pusztán azért, mert nem fiúnak, hanem lánynak született. Családjában ez az esemény ugyanis meglehetősen szokatlan, éppen ezért az eset mindenkit megmozgat és foglalkoztat. A zakatoló események ellenére azért szerencsére Devinek van gyermekkora, s mint minden más szerencsés gyereknek, így neki is megadatik az igazi barátság az életben, amit egy Devanna nevű kisfiú testesít meg számára. Ám ahogyan ez a való világban is igen gyakran megesik, egy fiú és egy lány barátsága nem tarthat örökké. Azáltal, hogy Devanna beleszeret a lányba, kapcsolatuk lassan, finoman és kezdetben alig érzékelhetően, de megállíthatatlanul megváltozik és kezd átlényegülni. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiú érzelmei nem azért lesznek viszonzatlanok, mert a lány még csak hasonlót sem érez, hanem azért, mert történetesen másvalaki irányába táplál hasonlóan mély érzelmeket... Ez a férfi nem más, mint Macsu, akit Kurgban és a térségben mindenki ismer, hiszen kiemelkedő tehetségű (és nem mellesleg megkapó kinézetű) tigrisvadász. Ez a szerelem azonban eleve halálra van ítélve a köztük levő korkülönbség és a Devi családjából jövő rengeteg elvárás miatt. De vajon mi az erősebb? A külvilág ránk osztott szerepe vagy az a valaki, akik mi szeretnénk lenni?


Számomra megrendítő volt olvasni, ahogy az idő múlásával a korkülönbség fontossága kopott kettejük között, s közben egyre közelebb és közelebb került egymáshoz a férfi, illetve Devi, aki közben már maga is nővé cseperedett. Természetesen Devanna sem tűnik el, ráadásul az érzései sem változnak, emiatt folyamatos szenvedéseket kell elviselnie, amit csak nehezít a helyzet, hogy egy olyan intézményben kell tanulnia, ahol nemcsak zsarnokoskodnak vele és kínozzák nap mint nap, hanem olykor felfoghatatlanul távol van a szerelmétől, Devitől. Az iskola falai között a fiú minden évben megfogadja, hogy a következő hazalátogatása alkalmával szerelmet vall Devinek, sőt, még tovább megy és megkéri a lány kezét.
A történetben a tragédia akkor következik be, amikor a három fél szálai keresztezik egymást, s nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenné válnak. Devanna a folyamatos csalódások és az iskolában átélt borzalmak miatt teljesen kifordul önmagából és egy olyan lépést tesz meg, ami emberileg elfogadhatatlan, s amivel nemcsak a saját sorsát, de a szeretett lány sorsát is meghatározza - mindörökre.


A regény során nagyon gyorsan peregnek az évek, szereplőink nőnek, idősödnek, megöregszenek, de vannak olyan sérelmek, érzések és emlékek, amik nem múlnak el, sőt az értékükből sem veszítenek semmit. Hiszen ha valami fontos, akkor az fontos is marad, hiába rakódnak rá a hétköznapi problémák súlyai, s hiába igyekszünk olykor mi magunk elrejteni ezeket a dolgokat nagy erőkkel...


A történet tulajdonképpen családregény, ami generációkon keresztül mutatja be hőseink életét. Mindig is szerettem azokat a könyveket, amik túlmutatnak egy bizonyos időszakon és egy kicsit nagyobb összefüggésben továbbviszik a történetet. Nem véletlen a mű alcíme sem: "Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken át lángol."
Nagyon elgondolkodtató szembesülni a lapokról azzal, hogy mennyire nem függetleníthetjük magunkat a múltunktól, az elmúlt időkben szerepet kapott emberektől, helyszínektől és eseményektől, amik meghatározóak voltak életünk egyes szakaszaiban. Ahogyan nem menekülhetünk el az érzéseink és vágyaink elől sem, de végképp nem menekülhetünk tetteink következményeitől és önmagunk elől. (És olykor nem kímélhetjük meg utódainkat sem, bármennyire is szeretjük őket.)


Megfogadtam, hogy csakis olyan könyvről fogok írni, ami valamiért nagyon megragadott vagy valami nagyon fontosat mondott, tanított nekem, egyszóval hatott rám. Ez a Tigrisdombra halmozottan igaz. És bevallom, kissé nehézkes róla úgy írni, mintha nem egy csöpögős szerelmi történet lenne, de higgyétek el, nem az! A középpontban valóban az emberi érzelmek állnak és a szerelem, de nem az undorító nyálas-romantikus vonalukban, hanem az igazi, lecsupaszított, kegyetlen valóságosságukban, ami kifordítja magából az embereket, s ami legalább annyira lehet ártalmas, mint felemelő és csodálatos...

És még valamit, a kedvenc idézetem a könyvből, ami nagyon idevág: "A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti a szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez már túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó elméket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk a sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk. Vadhússzerűen elburjánzott a múlt, s abba gyökeresedtünk bele, a világ pedig továbbment. "Légy te a vad orchidea a dzsungelben, amitől illatos a szél." Elengedni a fájdalmat, félredobni a keserűséget. Egyedül ez visz előre. Elhajítani minden kínt, s mindig adni újabb esélyt a reménynek. Csak sodródunk az időben, néha árnyék, néha tűző nap alatt, tehetetlenül az ég hatalmában. Míg végül gyógyulni nem kezd minden elkerülhetetlenül, és lassan összeforrnak a sebek szélei. Megtelünk fénnyel, kellemmel, és megint ki tudjuk majd tárni a szívünket, és beengedni valaki mást. A szél megint belekap a szárnyunkba.”

Minősítés: csillagos ötös (: