Paulo Coelho - A fény harcosának kézikönyve

„A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek.

Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek.

- Ezen egyszer már keresztülmentem – panaszolja a szívének.

- Valóban, ezen már keresztülmentél – válaszolja a szíve. – De nem léptél túl rajta.

És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni.”

Mit is olvashatnék az érettségi vizsgaidőszak után, ha nem A fény harcosának kézikönyvét? Azért nem Müller Péter vagy Rhonda Byrne, mert őket momentán nem volt kedvem keresgélni a családi könyvespolcokon. Coelho kötetei viszont az én polcomon foglalnak helyet, s bár éppen ez a műve az, amit a legritkábban veszek kézbe, most mégis úgy éreztem, hogy muszáj, hiszen olvasni kell, viszont erőm és agyi kapacitásom most jelenleg nem nagyon van másra. (Arról már nem is beszélve, hogy nagyon erősen szemezek Oscar Wilde összes műveivel, amire rá kell gyúrni azért. Zárójel bezárva.)

Igazából sosem kedveltem túlzottan a nagy spirituális könyveket, amik tele vannak misztikus okosságokkal és bölcsességekkel, szóval mindenféle olyasmivel, amik szerint a felsőbb hatalmak elrendelésének megfelelően élnünk kell(ene), hogy boldogok és egységesek és magunk is szörnyen spirituálisak legyünk. De rájöttem, hogy tulajdonképpen nem baj, ha az ember életében adódnak olyan korszakok és lelkiállapotok, amikor óvatosan le-leemel a már említett könyvespolcról egy-egy efféle gondolatgyűjteményt. Hogy miért?

Arra jöttem rá, hogy a legnagyobb bajunk az, hogy mindent, amit olvasunk, kórosan össze akarunk egyeztetni a valósággal, így hát természetes, hogy sokunk nemigen tudja hová tenni a megfoghatatlanul nagy szavakat, mert elképzelése sincs, mit tanulhatna belőlük, egyáltalán mit akarnak üzenni, és hogyan lehetne őket a mindennapi életbe átültetni úgy, hogy a hasznunkká váljanak. (Nekem mindemellett még az is a problémám sokszor, hogy jobban szeretem, ha a tanulságot ki kell bontatni, személyre szabottan le kell szűrni egy történetből, és nem maga a történet egy – vagy több – nagy tanulság.)

Pedig ha kellőképpen fogékonyak vagyunk a gondolkodásra és a „dolgok mögé látásra”, akkor rájövünk, hogy az üresnek tűnő spirituális okoskodásoknak is van mögöttes tartalma, amit egyrészt észre kell venni, másrészt pedig annyiképpen lehet őket belül elraktározni, ahányfélék vagyunk.

Itt van például a kedvencem az egész kötetből:

„A fény harcosa tudja, hogy Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre.

A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára.

Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére. A fáradtságot arra, hogy megértesse az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára.

Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson. A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét. És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.”

Igen, látszólag ezek is üresen kongó, nagy szavak, amik valamilyen érthetetlen, emberi gyomorral megemészthetetlen tudássá állnak össze, aminek az a célja, hogy jobbá tegye az életünket, de mi valahogy nem érezzük magunkat elég spirituálisnak ahhoz, hogy ez a folyamat elinduljon, célt érjen és befejeződjön bennünk, a lelkünkben.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok különösebben vallásos alkat. Ezalatt nem azt értem, hogy nem hiszek, csak azt, hogy nem tartozom egyik tömegvalláshoz sem, van hitem és vannak meggyőződéseim, meg úgy általában véve véleményem is mindenről, de nem nevezném magamat klasszikus hitgyakorlónak (persze ilyen fogalom eleve nem létezik). Éppen ezért furcsa lehet, hogy egy olyan idézetet választottam meg kedvencnek, ami másról sem szól, csak arról, hogy Isten, mint fölöttünk álló lény, különböző rendelkezésekkel tanít minket, halandó, neki alárendelt embereket.

A magyarázathoz – stílszerűen – segítségül hívnám A titok c. mű néhány gondolatát:

„ (…) Na jó, de mi az az energia? Hát az, ami soha nem vész el, csak átalakul, és ami mindig is volt, van és lesz, és így minden, ami valaha létezett, most is létezik, csak más formában – mondja a fizikus. Aztán ha felkeresel egy teológusprofesszort, és megkérdezed tőle, hogy mi az univerzum alapja, a következő választ kapod: Hát Isten. És kicsoda Isten? Isten mindig is volt, mindig is lesz, folyton újabb és újabb formát öltve. Látod? Ugyanaz a válasz, csak kicsit más szavakkal megfogalmazva. (…)”

Szóval, ha túl sok mást nem is, azt mindenképpen megtanította nekem Coelho, hogy mindig a dolgok mögé kell látni. És nincsenek kézenfekvő, egyértelmű üzenetek, mert az üzenet legalább annyira függ a feladójától, mint attól, aki befogadja azt. Ez már csak így működik.

„Mestere azt mondja, ha szomorúnak látja:

Nem az vagy, akinek most látszol. Ennél sokkal több vagy. Sokan elmentek – olyan indokokkal, melyeket soha nem fogunk megérteni -, de te itt maradtál. Miért vitt el Isten annyi embert, és miért hagyott itt téged? Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.”

U.i: Természetesen, akik kedvelik a hasonló jellegű könyveket, de ezt még nem olvasták, azoknak mindenképpen ajánlom jó szívvel, függetlenül attól, hogy én talán ebben az esetben túl kritikus vagyok ahhoz, hogy jó bor jó cégére legyek. (:

Minősítés: jó