Ottlik Géza - Iskola a határon

Avagy egy régi könyvelemzés felelevenítése addig is, amíg Oscar Wilde összes műveit olvassa Ricsike…

„… egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv, tehát van eleje, van vége, persze közepe is, a mondatok is normálisak, nagybetűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem is egy mondatból áll az egész regény, mint, mondjuk, másutt.”

(Esterházy Péter)

***

   Ottlik Géza (1912-1990) életének legfőbb művét, Az iskola a határon című regényt, ami egyben a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása a XX. században, rendkívül bonyolult, többrétű és sajátságos nyelvi összetétel és elbeszélésmód jellemzi.

   A felépítése az elbeszélést illetően alapvetően kettős megszerkesztettséget mutat.  A nyitányban 1957-ben járunk, ami a cselekmény nagyobb részéhez (a felidézett múlthoz és diákévekhez) képest a jelennek számít. Itt ismerjük meg a történet két főszereplőjét, Both Benedeket és Szeredy Danit, akiknek a szűkszavú társalgását baráti hangnem, kedélyes hangulat lengi körül.

   Már e korai ponton feltűnővé válik az, hogy kettejük kommunikációja nyelvi szempontok alapján nem elégséges, de rögtön sejteni lehet azt is, hogy nincs szó valóságos igénytelenségről, pusztán csak arról, hogy a két barát félszavakból is kitűnően megérti egymást. Ez a megállapítás a múltra való visszaemlékezés-sorozat útjára indulásától egészen a mű végéig folyamatosan megerősödik és tagadhatatlanná válik.

   Bébé és Szeredy jóformán csak rövid kifejezésekkel, néha pedig pusztán egy-egy hangsorral vagy hanggal beszélnek egymás között, emiatt van az, hogy a párbeszédeik kevésbé tűnnek igényesnek egy külső szemlélőnek, pedig valójában nagyon is teljesek. Sajátos hozzászólásaik közé tartozik például az „Mb!” vagy a „Hmp”, amik Bébé magyarázatai nélkül teljesen érthetetlenek lennének az olvasó számára. (A regény több pontján is úgy érezhetjük - méghozzá jogosan - , hogy bizonyos dolgokat szinte csak nekünk magyaráznak, s ha nem lennének a könyvnek olvasói, akikre a fiktív karakterek rejtélyes módon mindig „gondolnak”, talán feleakkora sem lenne a mű terjedelme, hiszen a főszereplő fiataloknak sokszor valóban elég egy pillantás vagy kézmozdulat ahhoz, hogy kifejezzék a mondandójukat.)

   Ugyanígy, ha Szeredy annyit kérdez Bébétől, hogy „He?”, ez értelmezhető sokféleképpen, s ismét Bébé az, aki mindig közli, hogy mikor milyen jelentése van az indulatszónak a sok odagondolható elem közül (pl. Kicsoda? Tessék? Mi a szösz?).

   A világhoz sajnos nem lehet úgy szólni, mint ahogyan azt a fiúk megteszik egymással és társaikkal. Bébé gondolatai kifejezik, hogy a világgal való kommunikálásra az elnagyolás a jellemző, s bár látszólag a szereplők egymás között is csak tőmondatokban képesek szót váltani, ugyanakkor az egész világ nem tud(na) mit kezdeni azzal a mély érzelmi réteggel, ami a fiúk mondanivalója mögött van: „A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa.”

   A regény első nagyobb egysége – találó módon – Az elbeszélés nehézségei címet kapta. Ez már önmagában is utal arra, hogy a történetmesélés ebben a műben kicsit sem szokványos. Egy darabig ugyan Both Benedek az elbeszélő, ám az első nagy fejezet előtt előkerül Medve Gábor kézirata, amit írója a halála után juttatott el Bébéhez. Itt veszi kezdetét a fentebb említett kettős megszerkesztettség, ám ez a kettőség még nem minden. Az elbeszélésnek ugyanis további árnyalatai léteznek, hiszen ahogy Bébé a kéziratot olvassa, folyamatosan véleményezi, kiegészíti, pontosítja azt, esetenként pedig kifejezetten az ellentétét állítja annak, mint amit Medve leírt. Így rájön az elbeszélés igazi nehézségére, az igazság sokrétűségére és a valóság képlékenységére. A képet tovább bonyolítja az, hogy időnként vissza-visszaugrások történnek a múltból a jelenbe. A kihagyások által derül fény bizonyos történetekre (pl. Magda-ügy, Bébé kapcsolata Júliával), melyek ismét csak az olvasó számára nem világosak, az érintettek pontosan ismerik őket a maguk egészében.

   Medve kéziratával megkezdődik a múltban való igazi utazás is. 1923-ba csöppenünk, hét újonc vonul be szeptember 3-án a kőszegi katonai reálgimnáziumba. Innentől kezdve párhuzamosan ismerjük meg Medve gondolatait Bébé gondolataival, néha a kézirat egyes elemei teljes egészükben közlésre kerülnek, máskor Bébé csak idézi azokat a részeket, amikre reflektálni kíván valamilyen módon. Egyszer például azt írja (mintegy magyarázatként) a kéziratról, mielőtt idézi az odaillő részeket: „… annyira eltér a megtörtént eseményektől, hogy ezt a részt még módosítva és kibővítve sem tudom átvenni a kéziratból; csak néhány sorát idézem, s azután elmondom úgy, ahogyan volt, még ha el is rontom az ő jól megszerkesztett elbeszélését.”

   Gyakran előfordul az is, hogy Bébé egyszerűen mást tart fontosnak, mint Medve, sőt, bizonyos dolgokat egyedül csak ő tart fontosnak (pl. átköltözés egy másik hálóterembe).

   Érdemes kitérni Medve kéziratának sajátos nyelvi vonásaira is. Az író magát egyszerűen csak M.-nek rövidíti a feljegyzésekben, továbbá kissé megzavaró módon egyes szám harmadik személyben beszél magáról, mintha a történéseknek csupán külső szemlélője lett volna. Ezzel együtt minden egyes közlését súlyos őszinteség és kimerítő részletesség jellemzi. Bébé egy pillanatra sem kételkedik abban, hogy amit Medve leírt, az igaz, éppen ezért okoz neki sokszor fejfájást az, hogy miképpen lehetséges a jelenség, amikor egy bizonyos helyzetet annyira különbözően éltek meg?

   Nagyon érdekes, hogy Ottlik, mint író, gyakorlatilag nincs jelen a saját művében. Bár a történetet önéletrajzi ihletettség jellemzi, s ebből kifolyólag a főbb karakterekben van egy-egy darab Ottlikból, valójában mindig ezeknek a karaktereknek a gondolatai, megállapításai viszik lassan előre (vagy vissza) a történetet, s még a leíró részeket is valamelyikük szemszögéből olvashatjuk.

   A különös elbeszélésmód egyik tartozéka az időkérdés a regényben. A kézirat részeinek és Bébé gondolatainak váltakozásai során mindig visszaugrunk egy kicsit az időben, sokszor ugyanaz a nap indul el újra valamelyik pontjáról, más megközelítésből, más lényeges elemet kiemelve. A kiindulópont sokszor egy egyszerű tárgy (pl. árnyékszék), amiből egy részleteiben már ismert történet kezdődik elölről, hogy teljesebbé, érthetőbbé váljon a kép.

   A visszacsatolások másik jellemző példája az, amikor Bébé a saját gondolatait próbálja rendszerezni, ám mivel a dolgok logikáját csak ritkán adja meg az idő, ezért mindig a múltban kell keresni az összefüggéseket. Például az egyik fejezet végén arról beszél, hogy milyen nehezen értette meg, kivé is kell válnia az iskola falain belül, majd ahhoz, hogy elmesélje, hogy miért éppen Czakó Pali értette meg a lényeget leghamarabb, egy távolabbi ponton kell fölvennie a fonalat. (Bébére egyébként is jellemző a rendszerezői véna, a vágyakozás a dolgok pontos, lehető leginkább valósághű tükrözése iránt, bár be kell látnia, hogy a valóság teljes visszaadása lehetetlen.)

   A műben szereplő „időcsapda” (amit valóban lehet csapdának tekinteni, hiszen ha nem figyel oda az olvasó, teljesen elveszítheti az időérzékelését) legjobb példája az, amikor Medve először ír levelet az édesanyjának (a tanulók leveleinek nyelvét szigorú cenzúra írja fölül), s bár az olvasó már túlhaladt a századik oldalon is - s így azt hihetné, hogy sok idő telt már el a bevonulás óta -, kiderül, hogy valójában még csak három napon vagyunk túl. („Hiszen még csak három napja van itt” – mondja fejcsóválva Marcell főhadnagy, amikor elolvassa Medve panaszos hangvételű levelét.)

   A fiúk is sajátos időmeghatározási technika gyakorlói, miután a civil életben megszokott, az idő múlásának napokhoz kötött figyelése használhatatlanná válik az iskolában. Innentől kezdve a gyerekek egészen speciálisan utalnak arra, hogy mi mikor történt (pl. Schulze-napok, Bognár-napok, utalások az időjárási viszonyokra, az ágybavizelésekre, a ruházatukra, stb.).

   A nyelvet illetően egyébként nemcsak a jó barátokat jellemzi a szűkszavúság, hanem az iskola szigorú hierarchiájának is ez az egyik alapja. A tiszthelyettesek és a nagyobb diákok jóformán szinte csak harsány, lényegre törő parancsokat adnak a katonai rendszerben nevelkedő tanulók számára. Ezen túlmenően nyelvezetüket durva stílus, vad indulatosság jellemzi. Ez kiváltképpen akkor érvényes, ha valaki nem érti meg a követeléseiket elsőre, ebből adódóan pedig a gorombaságuk elsődleges „élvezőjévé” Medve válik majd.

   Az újoncok két tiszthelyettese Bognár és Schulze, akik közül az utóbbi kifejezetten szívesen keveri a magyarral a német nyelvet.

   - „Auf die Plätze!” – hangzik el számtalanszor gyengédséget nem ismerő utasítás Bognárnak, míg Schulze gyakran komplett mondatokat mond németül a gyerekeknek (s talán egyedül Bébé az, aki felismeri, hogy ez nyelvleckének tulajdonképpen nem is olyan rossz). Mindez azzal magyarázható, hogy a szigorúbb tiszthelyettes egy ideig a monarchia közös hadseregében szolgált, ahol német volt a vezényszó.

   Az idegen nyelvek kissé oldottabb hangulatban is előkerülnek a műben, például a könyv elején, amikor Szeredy egy dalt énekel a bolgár táncosnőhöz, a dalban pedig keveredik az angol, a német és a francia nyelv is. A dal egyébként nemcsak mosolyogtató hatása miatt fontos, hanem azért is, mert elindítja az emlékezés mechanizmusát Bébében, aki arra gondol, hogy milyen lényeges közös vonásaik vannak a barátjával a nevetés képességét illetően.

   Ezenkívül a kemény stílusú tiszthelyettesekhez köthetőek a regényben szereplő viszonyok a magázódást és a tegezést illetően. Utóbbi egyedül a diákság köreiben fordulhat elő, feletteseik legfeljebb csak úgynevezett költői tegezéseket alkalmaznak velük szemben, egyébként a magázódás jellemző a részükről. Emberi, tisztelettudó hangnemet csak akkor tapasztalunk velük kapcsolatban, ha egy felettük álló személy (pl. alezredes, Bébé és a többiek későbbi történelemtanára) érkezik meg.

   Bognár, Schulze, illetve Merényi és „meghosszabbított kezei” alakjaihoz kapcsolódik a diákok nyelvének kényszerből történő, szükségszerű megváltozása, átalakulása. A fiúknak el kell hagyniuk a régi életükből hozott reagálások nagy részét, amiknek a helyét újabb berögzült mondatok veszik majd át, amik már megfelelnek a rendszernek. Így például hatalmas vakmerőség névsorolvasásnál kiejteni a szájukon az egyébként teljesen természetesnek tűnő „jelen” szót, hiszen az iskolában a „Parancs!”felkiáltás a megengedett.

   Emellett pontosan fel lehet ismerni már stílusról, hogy ki az, aki Merényi oldalán áll, és ki az, aki nem. A Merényi-szimpatizánsokat folyamatos tromfolások jellemzik (még egy verekedés közben is).

   Lényeges szerep jut még a káromkodásoknak, amiknek sűrű alkalmazása nagymértékben hozzájárul a regény meghökkentő modernségéhez, melyet Esterházy Péter „botrányosnak” nevez, pozitív értelemben véve. (Ehhez az újszerűséghez járul még hozzá egyebek mellett a helykitöltő, értelmetlen töltelékszavak relatíve gyakori alkalmazása: „ö…”, „izé” stb.)

   A trágár kifejezések a mű elején egy újabb gondolatsort hívnak elő Bébéből, aki visszaemlékszik, hogy társaival fiatalon leszoktak a csúnya beszédről, mert így szerettek volna elkülönülni az iskolán belül a többiektől. A valódi fogadalomra – köszönhetően az elbeszélésmód kevertségének – még várni kell, hiszen a múltban történt.

   A diákéletben obszcén szavak segítségével minden kifejezhető, s mivel az idősebbek is gyakran használnak durva kifejezéseket, egy idő után Bébé arra a megállapításra jut, hogy tulajdonképpen semmilyen súlyuk nincs, egyszerűen csak meg kell őket szokni.

   Roppant nagy különbség van a benti és a civil nyelv között. Ez főleg Medve kéziratából derül ki, aki átnevezi a tárgyakat, amit Bébé nem is ért igazán. Az egyetlen kivétel a tárgyak közül a tanszerláda, amivel még Medve sem tud mit kezdeni, hiszen valami egészen sajátságosat és kifejezhetetlent jelent: egy csöppnyi szabadságot az elvárások és szigorú követelések rendszerében.

   A már többször említett szűkszavúságnál fizikailag egyedül a némaság beszédessége hallgatagabb. Ez Medvére jellemző, aki sokszor nem érti, hogy miért szükséges kifejeznie magát: „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt.”

   Mindezek mellett a regény tartalmaz különféle vallásos utalásokat és szövegeket is. Medve kézirata rögvest egy bibliai utalással indít Pál apostol rómaiakhoz írt levelére: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, azaz „Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

   A mű további részeiben elsősorban Tóth Tibor alakjához köthetőek a vallásos tárgyú megjegyzések, amik legfőképp a tízparancsolathoz kapcsolódnak. „Isten nevét hiába ne vedd!” – hangzik el a bátor utasítás a mélyen vallásos fiú szájából, még a nagyobbak felé is. A regény utolsó részében pedig Medve mormolja el a Miatyánkot, meglehetősen egyedi stílusban, hogy kiengesztelje Bébét: „          Add meg a mi mindennapi kenyerünket ma… mindenkinek, a Bébének, Szeredynek, Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat…”

   Talán az egyik legérdekesebb, legkülönösebb és legmegfogóbb elem a nevek alkalmazásának a fajsúlya. Egészen sajátos az, ahogyan a szereplők egymás elnevezéseit környezethez, hangulathoz, az elnevezett személy alakjának egy darabjához kötik. A jelenben az idős Bébé nem is tudja rögtön a „Gábor” nevet személyhez kötni, ezért csak visszakérdez Szeredy Danitól: „- Gábor?” Neki Medve Gábor már csak Medve marad, hiszen a vezetéknévhez annyi, a viselőjére jellemző dolog tapad, hogy a civil megszólítás már olyan, mintha egy teljesen másik személynek szólna.

   Maga Bébé sem kedvelte mindig a nevét, egy üres családi becenévnek gondolta, Halász Péter (Petár) által kedvelte csak meg, s ezzel együtt egy egészen új hangulatot kapcsolt hozzá. Ez később szintén nagyon lényeges lesz, hiszen Bébé talán semminél sem érthetné meg könnyebben az adott helyzet súlyosságát, mint hogy Petár a tőle megszokott becézés helyett Benedeknek szólítja.

   A regény cselekményének időbeli kerete is megfigyelhető, hiszen a kezdő és az utolsó részeknél egyaránt a jelenben találhatjuk szereplőinket. Az igazán lényeges azonban a fiúk - férfiak között létező láthatatlan, de semmi máshoz nem fogható kapocs jelenlétének visszatérése, aminek legésszerűbb magyarázata éppen az az elviselhetetlennek tűnő bezártság és vasszigor lehet, ami a hatalmas egymásrautaltság közepette életre hívta a köztük kialakult, örök életre megbonthatatlan köteléket.

Minősítés: csillagos ötös (: