Avagy egy régi könyvelemzés felelevenítése addig is, amíg
Oscar Wilde összes műveit olvassa Ricsike…
„… egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen
épeszű könyv, tehát van eleje, van vége, persze közepe is, a mondatok is
normálisak, nagybetűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem is egy mondatból
áll az egész regény, mint, mondjuk, másutt.”
(Esterházy Péter)
***
Ottlik Géza (1912-1990)
életének legfőbb művét, Az iskola a határon című regényt, ami egyben a magyar
irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása a XX. században, rendkívül bonyolult, többrétű
és sajátságos nyelvi összetétel és elbeszélésmód jellemzi.
A felépítése az
elbeszélést illetően alapvetően kettős megszerkesztettséget mutat. A nyitányban 1957-ben járunk, ami a cselekmény
nagyobb részéhez (a felidézett múlthoz és diákévekhez) képest a jelennek
számít. Itt ismerjük meg a történet két főszereplőjét, Both Benedeket és
Szeredy Danit, akiknek a szűkszavú társalgását baráti hangnem, kedélyes
hangulat lengi körül.
Már e korai
ponton feltűnővé válik az, hogy kettejük kommunikációja nyelvi szempontok
alapján nem elégséges, de rögtön sejteni lehet azt is, hogy nincs szó valóságos
igénytelenségről, pusztán csak arról, hogy a két barát félszavakból is kitűnően
megérti egymást. Ez a megállapítás a múltra való visszaemlékezés-sorozat útjára
indulásától egészen a mű végéig folyamatosan megerősödik és tagadhatatlanná
válik.
Bébé és Szeredy
jóformán csak rövid kifejezésekkel, néha pedig pusztán egy-egy hangsorral vagy
hanggal beszélnek egymás között, emiatt van az, hogy a párbeszédeik kevésbé
tűnnek igényesnek egy külső szemlélőnek, pedig valójában nagyon is teljesek.
Sajátos hozzászólásaik közé tartozik például az „Mb!” vagy a „Hmp”, amik
Bébé magyarázatai nélkül teljesen érthetetlenek lennének az olvasó számára. (A
regény több pontján is úgy érezhetjük - méghozzá jogosan - , hogy bizonyos
dolgokat szinte csak nekünk magyaráznak, s ha nem lennének a könyvnek olvasói,
akikre a fiktív karakterek rejtélyes módon mindig „gondolnak”, talán feleakkora
sem lenne a mű terjedelme, hiszen a főszereplő fiataloknak sokszor valóban elég
egy pillantás vagy kézmozdulat ahhoz, hogy kifejezzék a mondandójukat.)
Ugyanígy, ha
Szeredy annyit kérdez Bébétől, hogy „He?”,
ez értelmezhető sokféleképpen, s ismét Bébé az, aki mindig közli, hogy mikor
milyen jelentése van az indulatszónak a sok odagondolható elem közül (pl.
Kicsoda? Tessék? Mi a szösz?).
A világhoz sajnos nem lehet úgy szólni, mint
ahogyan azt a fiúk megteszik egymással és társaikkal. Bébé gondolatai kifejezik,
hogy a világgal való kommunikálásra az elnagyolás a jellemző, s bár látszólag a
szereplők egymás között is csak tőmondatokban képesek szót váltani, ugyanakkor
az egész világ nem tud(na) mit kezdeni azzal a mély érzelmi réteggel, ami a
fiúk mondanivalója mögött van: „A világ
nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból.
Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem
figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell
ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta
tréfa.”
A regény első
nagyobb egysége – találó módon – Az elbeszélés nehézségei címet kapta. Ez már
önmagában is utal arra, hogy a történetmesélés ebben a műben kicsit sem
szokványos. Egy darabig ugyan Both Benedek az elbeszélő, ám az első nagy
fejezet előtt előkerül Medve Gábor kézirata, amit írója a halála után juttatott
el Bébéhez. Itt veszi kezdetét a fentebb említett kettős megszerkesztettség, ám
ez a kettőség még nem minden. Az elbeszélésnek ugyanis további árnyalatai
léteznek, hiszen ahogy Bébé a kéziratot olvassa, folyamatosan véleményezi,
kiegészíti, pontosítja azt, esetenként pedig kifejezetten az ellentétét állítja
annak, mint amit Medve leírt. Így rájön az elbeszélés igazi nehézségére, az igazság
sokrétűségére és a valóság képlékenységére. A képet tovább bonyolítja az, hogy
időnként vissza-visszaugrások történnek a múltból a jelenbe. A kihagyások által
derül fény bizonyos történetekre (pl. Magda-ügy, Bébé kapcsolata Júliával),
melyek ismét csak az olvasó számára nem világosak, az érintettek pontosan
ismerik őket a maguk egészében.
Medve
kéziratával megkezdődik a múltban való igazi utazás is. 1923-ba csöppenünk, hét
újonc vonul be szeptember 3-án a kőszegi katonai reálgimnáziumba. Innentől kezdve
párhuzamosan ismerjük meg Medve gondolatait Bébé gondolataival, néha a kézirat
egyes elemei teljes egészükben közlésre kerülnek, máskor Bébé csak idézi azokat
a részeket, amikre reflektálni kíván valamilyen módon. Egyszer például azt írja
(mintegy magyarázatként) a kéziratról, mielőtt idézi az odaillő részeket: „… annyira eltér a megtörtént eseményektől,
hogy ezt a részt még módosítva és kibővítve sem tudom átvenni a kéziratból;
csak néhány sorát idézem, s azután elmondom úgy, ahogyan volt, még ha el is
rontom az ő jól megszerkesztett elbeszélését.”
Gyakran
előfordul az is, hogy Bébé egyszerűen mást tart fontosnak, mint Medve, sőt,
bizonyos dolgokat egyedül csak ő tart fontosnak (pl. átköltözés egy másik
hálóterembe).
Érdemes kitérni
Medve kéziratának sajátos nyelvi vonásaira is. Az író magát egyszerűen csak M.-nek
rövidíti a feljegyzésekben, továbbá kissé megzavaró módon egyes szám harmadik
személyben beszél magáról, mintha a történéseknek csupán külső szemlélője lett
volna. Ezzel együtt minden egyes közlését súlyos őszinteség és kimerítő
részletesség jellemzi. Bébé egy pillanatra sem kételkedik abban, hogy amit
Medve leírt, az igaz, éppen ezért okoz neki sokszor fejfájást az, hogy miképpen
lehetséges a jelenség, amikor egy bizonyos helyzetet annyira különbözően éltek
meg?
Nagyon érdekes,
hogy Ottlik, mint író, gyakorlatilag nincs jelen a saját művében. Bár a
történetet önéletrajzi ihletettség jellemzi, s ebből kifolyólag a főbb
karakterekben van egy-egy darab Ottlikból, valójában mindig ezeknek a
karaktereknek a gondolatai, megállapításai viszik lassan előre (vagy vissza) a
történetet, s még a leíró részeket is valamelyikük szemszögéből olvashatjuk.
A különös elbeszélésmód
egyik tartozéka az időkérdés a regényben. A kézirat részeinek és Bébé
gondolatainak váltakozásai során mindig visszaugrunk egy kicsit az időben,
sokszor ugyanaz a nap indul el újra valamelyik pontjáról, más megközelítésből,
más lényeges elemet kiemelve. A kiindulópont sokszor egy egyszerű tárgy (pl.
árnyékszék), amiből egy részleteiben már ismert történet kezdődik elölről, hogy
teljesebbé, érthetőbbé váljon a kép.
A
visszacsatolások másik jellemző példája az, amikor Bébé a saját gondolatait
próbálja rendszerezni, ám mivel a dolgok logikáját csak ritkán adja meg az idő,
ezért mindig a múltban kell keresni az összefüggéseket. Például az egyik
fejezet végén arról beszél, hogy milyen nehezen értette meg, kivé is kell
válnia az iskola falain belül, majd ahhoz, hogy elmesélje, hogy miért éppen
Czakó Pali értette meg a lényeget leghamarabb, egy távolabbi ponton kell
fölvennie a fonalat. (Bébére egyébként is jellemző a rendszerezői véna, a
vágyakozás a dolgok pontos, lehető leginkább valósághű tükrözése iránt, bár be
kell látnia, hogy a valóság teljes visszaadása lehetetlen.)
A műben szereplő
„időcsapda” (amit valóban lehet csapdának tekinteni, hiszen ha nem figyel oda
az olvasó, teljesen elveszítheti az időérzékelését) legjobb példája az, amikor
Medve először ír levelet az édesanyjának (a tanulók leveleinek nyelvét szigorú cenzúra
írja fölül), s bár az olvasó már túlhaladt a századik oldalon is - s így azt
hihetné, hogy sok idő telt már el a bevonulás óta -, kiderül, hogy valójában
még csak három napon vagyunk túl. („Hiszen
még csak három napja van itt” – mondja fejcsóválva Marcell főhadnagy,
amikor elolvassa Medve panaszos hangvételű levelét.)
A fiúk is
sajátos időmeghatározási technika gyakorlói, miután a civil életben megszokott,
az idő múlásának napokhoz kötött figyelése használhatatlanná válik az
iskolában. Innentől kezdve a gyerekek egészen speciálisan utalnak arra, hogy mi
mikor történt (pl. Schulze-napok, Bognár-napok, utalások az időjárási
viszonyokra, az ágybavizelésekre, a ruházatukra, stb.).
A nyelvet
illetően egyébként nemcsak a jó barátokat jellemzi a szűkszavúság, hanem az
iskola szigorú hierarchiájának is ez az egyik alapja. A tiszthelyettesek és a
nagyobb diákok jóformán szinte csak harsány, lényegre törő parancsokat adnak a
katonai rendszerben nevelkedő tanulók számára. Ezen túlmenően nyelvezetüket durva
stílus, vad indulatosság jellemzi. Ez kiváltképpen akkor érvényes, ha valaki
nem érti meg a követeléseiket elsőre, ebből adódóan pedig a gorombaságuk
elsődleges „élvezőjévé” Medve válik majd.
Az újoncok két
tiszthelyettese Bognár és Schulze, akik közül az utóbbi kifejezetten szívesen
keveri a magyarral a német nyelvet.
- „Auf die Plätze!” – hangzik el
számtalanszor gyengédséget nem ismerő utasítás Bognárnak, míg Schulze gyakran
komplett mondatokat mond németül a gyerekeknek (s talán egyedül Bébé az, aki
felismeri, hogy ez nyelvleckének tulajdonképpen nem is olyan rossz). Mindez
azzal magyarázható, hogy a szigorúbb tiszthelyettes egy ideig a monarchia közös
hadseregében szolgált, ahol német volt a
vezényszó.
Az idegen
nyelvek kissé oldottabb hangulatban is előkerülnek a műben, például a könyv
elején, amikor Szeredy egy dalt énekel a bolgár táncosnőhöz, a dalban pedig
keveredik az angol, a német és a francia nyelv is. A dal egyébként nemcsak
mosolyogtató hatása miatt fontos, hanem azért is, mert elindítja az emlékezés
mechanizmusát Bébében, aki arra gondol, hogy milyen lényeges közös vonásaik
vannak a barátjával a nevetés képességét illetően.
Ezenkívül a
kemény stílusú tiszthelyettesekhez köthetőek a regényben szereplő viszonyok a
magázódást és a tegezést illetően. Utóbbi egyedül a diákság köreiben fordulhat
elő, feletteseik legfeljebb csak úgynevezett költői tegezéseket alkalmaznak
velük szemben, egyébként a magázódás jellemző a részükről. Emberi, tisztelettudó
hangnemet csak akkor tapasztalunk velük kapcsolatban, ha egy felettük álló
személy (pl. alezredes, Bébé és a többiek későbbi történelemtanára) érkezik
meg.
Bognár, Schulze,
illetve Merényi és „meghosszabbított kezei” alakjaihoz kapcsolódik a diákok
nyelvének kényszerből történő, szükségszerű megváltozása, átalakulása. A
fiúknak el kell hagyniuk a régi életükből hozott reagálások nagy részét,
amiknek a helyét újabb berögzült mondatok veszik majd át, amik már megfelelnek
a rendszernek. Így például hatalmas vakmerőség névsorolvasásnál kiejteni a
szájukon az egyébként teljesen természetesnek tűnő „jelen” szót, hiszen az iskolában a „Parancs!”felkiáltás a megengedett.
Emellett
pontosan fel lehet ismerni már stílusról, hogy ki az, aki Merényi oldalán áll,
és ki az, aki nem. A Merényi-szimpatizánsokat folyamatos tromfolások jellemzik (még
egy verekedés közben is).
Lényeges szerep
jut még a káromkodásoknak, amiknek sűrű alkalmazása nagymértékben hozzájárul a
regény meghökkentő modernségéhez, melyet Esterházy Péter „botrányosnak” nevez, pozitív értelemben véve. (Ehhez
az újszerűséghez járul még hozzá egyebek mellett a helykitöltő, értelmetlen
töltelékszavak relatíve gyakori alkalmazása: „ö…”, „izé” stb.)
A trágár kifejezések
a mű elején egy újabb gondolatsort hívnak elő Bébéből, aki visszaemlékszik,
hogy társaival fiatalon leszoktak a csúnya beszédről, mert így szerettek volna
elkülönülni az iskolán belül a többiektől. A valódi fogadalomra – köszönhetően
az elbeszélésmód kevertségének – még várni kell, hiszen a múltban történt.
A diákéletben obszcén
szavak segítségével minden kifejezhető, s mivel az idősebbek is gyakran
használnak durva kifejezéseket, egy idő után Bébé arra a megállapításra jut,
hogy tulajdonképpen semmilyen súlyuk nincs, egyszerűen csak meg kell őket
szokni.
Roppant nagy
különbség van a benti és a civil nyelv között. Ez főleg Medve kéziratából derül
ki, aki átnevezi a tárgyakat, amit Bébé nem is ért igazán. Az egyetlen kivétel
a tárgyak közül a tanszerláda, amivel még Medve sem tud mit kezdeni, hiszen valami
egészen sajátságosat és kifejezhetetlent jelent: egy csöppnyi szabadságot az
elvárások és szigorú követelések rendszerében.
A már többször
említett szűkszavúságnál fizikailag egyedül a némaság beszédessége hallgatagabb.
Ez Medvére jellemző, aki sokszor nem érti, hogy miért szükséges kifejeznie
magát: „Néma gyereknek anyja sem érti a
szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és
hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz,
hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt.”
Mindezek
mellett a regény tartalmaz különféle vallásos utalásokat és szövegeket is.
Medve kézirata rögvest egy bibliai utalással indít Pál apostol rómaiakhoz írt
levelére: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.”, azaz „Nem azé, akinek arra akaratja
vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
A mű további részeiben elsősorban Tóth Tibor
alakjához köthetőek a vallásos tárgyú megjegyzések, amik legfőképp a
tízparancsolathoz kapcsolódnak. „Isten nevét hiába ne vedd!” – hangzik el a bátor utasítás a mélyen vallásos fiú
szájából, még a nagyobbak felé is. A regény utolsó részében pedig Medve
mormolja el a Miatyánkot, meglehetősen egyedi stílusban, hogy kiengesztelje
Bébét: „ Add
meg a mi mindennapi kenyerünket ma… mindenkinek, a Bébének, Szeredynek,
Zsoldosnak, és akkor már nekem is, mert akkor mégis fontos, én is ott akarok
lenni, megszoktam a vén hülye pofájukat…”
Talán az egyik
legérdekesebb, legkülönösebb és legmegfogóbb elem a nevek alkalmazásának a
fajsúlya. Egészen sajátos az, ahogyan a szereplők egymás elnevezéseit
környezethez, hangulathoz, az elnevezett személy alakjának egy darabjához
kötik. A jelenben az idős Bébé nem is tudja rögtön a „Gábor” nevet személyhez
kötni, ezért csak visszakérdez Szeredy Danitól: „- Gábor?” Neki Medve Gábor már csak Medve marad, hiszen a
vezetéknévhez annyi, a viselőjére jellemző dolog tapad, hogy a civil
megszólítás már olyan, mintha egy teljesen másik személynek szólna.
Maga Bébé sem
kedvelte mindig a nevét, egy üres családi becenévnek gondolta, Halász Péter (Petár)
által kedvelte csak meg, s ezzel együtt egy egészen új hangulatot kapcsolt
hozzá. Ez később szintén nagyon lényeges lesz, hiszen Bébé talán semminél sem
érthetné meg könnyebben az adott helyzet súlyosságát, mint hogy Petár a tőle
megszokott becézés helyett Benedeknek szólítja.
A regény
cselekményének időbeli kerete is megfigyelhető, hiszen a kezdő és az utolsó
részeknél egyaránt a jelenben találhatjuk szereplőinket. Az igazán lényeges
azonban a fiúk - férfiak között létező láthatatlan, de semmi máshoz nem fogható
kapocs jelenlétének visszatérése, aminek legésszerűbb magyarázata éppen az az
elviselhetetlennek tűnő bezártság és vasszigor lehet, ami a hatalmas
egymásrautaltság közepette életre hívta a köztük kialakult, örök életre megbonthatatlan
köteléket.
Minősítés: csillagos ötös (: